Hogyan kapcsolódik a lant a költészethez
A lant egy középkori vonós hangszer, amely úgy néz ki, mint egy félbevágott körte, kissé hosszabb szárral. A hangszeren az ujjbegyekkel történő pengetéssel játszanak, és finom, gazdag, gitárszerű hangja van. A lantművészek panaszkodnak arra, hogy a hangszert a húrozás módja miatt nehéz hangolva tartani. A hangszer az Ud néven ismert arab hangszerből fejlődött ki, és az építés művészetét később az olaszok és a németek finomították. A barokk korban a hangszert kevésbé hasznákták, és a billentyűs hangszerek váltották fel.
A lant eredete az arab világba nyúlik vissza, majd később más országok és társadalmak is átvették. Ezek között voltak az ókori görögök is, akik a hangszert Apollónnal – a múzsák kórusának vezetőjeként tisztelt istennel – hozták kapcsolatba. A görög társadalmak a vonós hangszert a komikus és tragikus színházi előadásokban a klimatikus események hangsúlyozására használták. Népszerűsége egyre nőtt, és a reneszánsz korszak egyik legelismertebb hangszere lett Európában. Valójában a rá írt zenék többsége ebben az időszakban keletkezett.
A reneszánsz korszakban a lant volt a legnépszerűbb hangszer a nyugati világban. A zene varázsának és erejének szimbólumává vált. A lant volt a királyok és királynők hangszere, amelyen a nagy zeneszerzők magasztos zenéjét játszották. A lant a színházban Shakespeare darabjainak kísérőzenéjében szólalt meg.
