Miért sósak az óceánok?
Vannak bizonyos tények a világ óceánjairól, amelyeket mindenki ismer. Bárki, akit a tengerparton már felborított egy hullám, tudja, milyen íze van az óceánnak: sós. Ez igaz, akár Queensland partjainál, akár Jersey Shore-nál nyeltél le egy teli falat tengervizet. Az óceán sótartalma az egyik meghatározó jellemző, amely megkülönbözteti az édesvizektől, például a tavaktól és a folyótól. De mi az, ami miatt az óceán sósabb, mint egy vödör sült krumpli?
Ahhoz, hogy megértsük, miért sósak az óceánok, tudnunk kell, mi a só, és honnan származik. Kémiai értelemben a só két ellentétes töltésű ioncsoportból álló vegyület. Ha egy atom több protont tartalmaz, mint elektront, akkor pozitív töltésű iont kap. Azok az atomok, amelyekben több elektron van, mint proton, negatív ionok vagy anionok. Az ellentétes töltésű atomok vonzzák egymást, és kémiai vegyületeket alkotnak.
Az asztali só kémiai összetétele nátrium-klorid, amelyben a nátrium a pozitív, a klorid pedig a negatív ion. A nátrium és a klorid alkotja az óceánban lévő só nagy részét is, de nem ezek az egyetlen ásványi anyagok, amelyek hozzájárulnak a tenger sótartalmához. „Az óceánban lévő só nem csak nátrium és klorid – egy csomó ion, például magnézium és kalcium keveréke is, amelyek többsége a szárazföldön kőzetként indul” – mondta Dr. Morgan Raven, szerves geokémikus és geobiológus, a Kaliforniai Egyetem Santa Barbara földtudományi adjunktusa a Mental Flossnak.
Az óceán sójának nagy része kőzetekből származik. Az esővízben oldott szén-dioxid miatt az esővíz enyhén savas, és amikor az eső esik, erodálja a szárazföldi sziklákat. Az ezekből a sziklákból származó ásványi anyagok a folyókba és patakokba szivárognak, amelyek aztán a sókat az óceánba viszik. Az óceán ionjainak körülbelül 85 százaléka nátrium és klorid, míg a magnézium és a szulfát körülbelül 10 százalékot tesz ki.
Nem minden só, amely az óceánba kerül, marad ott. A só életfenntartó anyag, és az óceán sójának nagy részét az állatok fogyasztják el. A felszínről folyamatosan lefolyó víznek köszönhetően azonban a sótartalom szintje viszonylag állandó marad. Az óceán sótartalma még egy forrásból származik: a hidrotermikus folyadékokból. A mélytengeri nyílásokat a földkéreg alól feltörő magma melegíti fel, és elég forróvá válnak ahhoz, hogy kémiai reakciókat idézzenek elő a tengervíz és a környező kőzetekből származó ásványi anyagok között. A víz alatti vulkánok egy másik példa arra, hogy a forró kőzetek és a víz még több sót adnak a tengerhez.
Az óceán minden része sós, de hogy mennyire sós, az attól függően változik, hogy a világ mely részén tartózkodunk. „Az egyik ok, amiért az oceanográfusok szeretik a sótartalmat az óceán tanulmányozására használni, az az, hogy csak néhány módon változhat, és ezek mind az óceán felszínén vagy a tengerfenéken történnek” – mondja Raven. „Például a Földközi-tenger felszíni vize sósabb, mint az egyenlítői Csendes-óceáné, mert a száraz éghajlaton a fokozott párolgás koncentrálja a sót, míg az Egyenlítőn az esőzés hígítja a sót.”
A sótartalom nem a tengervíz velejárója. Az óceánba kerülő és onnan távozó ionok folyamatos adás-vételének eredménye. Ugyanez a folyamat más víztestekben is végbemegy, de az ionbevitel nem mindig elég nagy ahhoz, hogy a víz valóban sós legyen. Ezért a folyók és patakok, amelyek sót szállítanak az óceánba, még mindig édesvíznek számítanak: Az esőből származó hígulás általában ellensúlyozza az általuk szállított ionokat. Az óceán eközben a világ sótartalmának lerakóhelye, és ezen a hígítással sem lehet változtatni.