Mi az a Web3?

A Web3 megértéséhez érdemes megérteni, mi volt előtte. Az internet első verziója – az úgynevezett Web 1 – az 1990-es évek végén jelent meg, és linkek és honlapok gyűjteményéből állt. A weboldalak nem voltak különösebben interaktívak. Az olvasáson és a mások számára olvasható alapvető tartalmak közzétételén kívül nem sokat lehetett tenni.
Brian Brooks, a Bitfury vezérigazgatója 2021 decemberében az amerikai kongresszus előtt tartott beszédében okosan fogalmazott: „Ha az emberek emlékeznek az eredeti AOL-fiókjukra, akkor az egy olyan lehetőség volt, hogy egy gondozott „falakkal körülvett kertben” megnézhettek egy sor olyan tartalmat, amely nem volt interaktív, de az AOL-on mutatták be, ahogy a Time Magazine is megmutatta a magazinban található cikkeket, csakhogy azokat egy képernyőn láthattátok.” Az AOL-nak köszönhetően a felhasználóknak nem volt interaktív, hanem csak egy képernyőn láthatták.

Ezután jött a Web 2. Egyesek az internet „író/olvasó” változatának nevezik, utalva arra a számítógépes kódra, amely lehetővé teszi a fájlok megnyitását és szerkesztését is, nem pedig csak a megtekintésüket. Az internetnek ez a változata lehetővé tette, hogy az emberek ne csak tartalmakat fogyasszanak, hanem saját tartalmakat hozzanak létre és tegyenek közzé blogokon, például a Tumblr-en, internetes fórumokon és olyan piactereken, mint a Craigslist. Később a közösségi médiaplatformok, köztük a Facebook, a Twitter és az Instagram megjelenése új magasságokba emelte a tartalommegosztást.

Egy idő után a nagyközönség tudatára ébredt annak, hogy a technológiai óriások hogyan gyűjtik be személyes adataikat, és hogyan használják fel azokat személyre szabott hirdetések és marketingkampányok létrehozására. Különösen a Facebook került számtalanszor reflektorfénybe az adatvédelmi törvények megsértése miatt, és 2019-ben 5 milliárd dolláros bírságot kapott – a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság (FTC) által valaha kiszabott legnagyobb büntetést.
Bár a Web 2 elképesztő ingyenes szolgáltatásokat hozott a világnak, sok embernek elege lett az új „falakkal körülvett kertekből”, amelyeket ezek a hatalmas technológiai cégek hoztak létre, és nagyobb kontrollt szeretnének gyakorolni az adataik és tartalmaik felett. Itt jön a képbe a Web3.

A Web3 az internet „olvasási/írási/tulajdonlási” szakaszaként értelmezhető. Ahelyett, hogy csak az adatainkért cserébe ingyenes technológiai platformokat használnánk, a felhasználók maguk is részt vehetnek a protokollok irányításában és működtetésében. Ez azt jelenti, hogy az emberek résztvevőkké és részvényesekké válhatnak, nem csak vásárlókká vagy termékekké.

A Web3-ban ezeket a részvényeket tokeneknek vagy kriptovalutáknak nevezik, és a blokkláncoknak nevezett decentralizált hálózatok tulajdonjogát képviselik. Ha elegendő ilyen token birtokosa vagy, akkor beleszólásod van a hálózatba. A kormányzási tokenek tulajdonosai elkölthetik a vagyonukat, hogy szavazzanak például egy decentralizált hitelezési protokoll jövőjéről.

Itt van Brooks: „Az igazi üzenet az, hogy ami a decentralizált interneten történik, arról a befektetők döntenek, szemben azzal, ami a fő interneten történik, arról a Twitter, a Facebook, a Google és néhány más vállalat dönt.”

Mit lehet csinálni a Web3-on?

A Web3 lehetővé teszi az egykor központosított termékek kooperatív irányítási struktúráinak elterjedését. Egyáltalán bármi tokenizálható, legyen az egy mém, egy műalkotás, egy személy közösségi médiakibocsátása vagy jegyek Gary Vee konferenciáira.

A paradigmaváltás nagyszerű példája a játékipar. A játékosok vég nélkül morognak a fejlesztők által a kedvenc videojátékukban hagyott hibák miatt, vagy amiatt, hogy a legutóbbi javítás felborította kedvenc fegyverük egyensúlyát. A Web3 segítségével a játékosok befektethetnek magába a játékba, és szavazhatnak arról, hogy hogyan kell a dolgokat működtetni. A nagy Web2 vállalatok, mint például a Meta és az Ubisoft, részben a Web3 segítségével virtuális világokat hoznak létre. A tokenek (NFT-k) szintén nagy szerepet fognak játszani a játékipar átalakításában, mivel lehetővé teszik a játékosok számára, hogy a felhalmozott tárgyak megváltoztathatatlan tulajdonosai legyenek.